A cikksorozat első részét az alábbi kérdésfeltevésekkel fejeztük be:

„Jogosan merül fel a kérdés, hogy akkor Mubarak bukásával mégis vége szakadt egy hosszú hatalomgyakorlási módnak? Hogy a fentiekben vázolt, földrajzi és gazdasági szükségszerűségek immár nem érvényesek? A kép erre utalhat. A látszat azonban csal. A jelenlegi, egyiptomi helyzet kapcsán ugyanis az a lényeges, amiről alig hallunk. Mint a történelem során oly sokszor láthattuk, az az érdemi, és az bír magyarázó erővel, ami a színfalak mögött van. Mi az, ami nem látható? Mi a helyzet valójában? És mi történt igazából 2011-2013 között? A következőkben erre keressük a választ.”

Gazdasági kényszerpálya 

Egyiptom egyike a világ legkevésbé dinamikus országainak. Csak egy példa: az 1850-es években kezdtek gyapotot termeszteni a deltavidéken, de csak 2005-ben jutottak el odáig, hogy ahelyett, hogy az alacsony hozzáadott értékű nyersanyagot exportálnák, helyben dolgozzák fel, s ezzel, a késztermékexport révén, a helyi munkaerőt is eladják külföldön. A Nílusra épülő gazdasági modell az elsődleges szektorokban nem teszi lehetővé a tőkefelhalmozást, kiegészítő jövedelemforrása az országnak meg alig van. Így a jelenlegi gazdasági modell keretei között sehogy sem tud szert tenni akkora tőkére, hogy beindíthassa a gazdasági fejlődést. Nem csoda hát, hogy Egyiptom egyike a világ legszegényebb országainak, az egy főre jutó jövedelem terén. Itt még a nála sokkal ingatagabb, a köztudatban hátrébb sorolt országok is megelőzik (Forrás: IMF World Economic Outlook):

A kényszerpálya miatt az országnak nincs érdemi ipari bázisa és még alapszinten sem képes belső forrásaiból élelmezni lakosságát. Szinte az összes alapvető cikkből behozatalra szorul: fogyasztási javakból, gépekből, járművekből, fatermékekből, élelmiszerekből (gabonaszükségletének felét importálja). Eltekintve egy kevés földgáztól, gyapottól, pár ipari fémtől és műtrágyától, az ország nem rendelkezik semmilyen érdemi exportcikkel.

A gazdasági modell kettős szorításán túl a legnagyobb gond a túlnépesedés. Az 1990-es adatokhoz képest a népesség száma 50%-kal nőtt: 56 millióról 84 millióra, miközben az ország GDP-je alig növekedett, erőforrásai kimerülőben vannak. Míg az egy főre jutó bruttó hazai termék drasztikusan csökkent, az ország termékenységi rátája továbbra is magas: 2,9 gyermek jut egy szülőképes nőre. Így nem csoda, hogy az ENSZ 2030-ra már 100 millió főre jósolja az ország lakosságát. A térképre pillantva, elnézve a parányi lakható területet, eltűnődhetünk azon, hogy „mi lesz itt?”.

Anélkül, hogy nagyon mélyen belemerülnénk az egyiptomi gazdaság rejtelmeibe, elég, ha az alapvető problémákra koncentrálunk, s s így vesszük szemügyre a legfontosabb erőforrások alakulását. Kezdjük az olajjal!

Egyiptom sokáig olajexportőr-ország volt. Termelése a 80-as – 90-es években volt a csúcson: akkor napi 800-900 ezer hordónyit állított elő. A kivitel azonban a népesség növekedésével és a városiasodással fokozatosan csökkent, mivel a belső felhasználás nőtt. 2005 óta az ország már majdnem minden termelését elfogyasztja, tehát ez a korábban alapvető fontosságú jövedelemtermelő forrás kiesett. Valami kevés nyersolajat visznek még ki, de a hazai finomítói kapacitások korlátai miatt az ország nettó üzemanyag-importőr.

2. ábra: Egyiptom olajtermelése és fogyasztása, ezer hordó/nap

Zöld grafikon: fogyasztás

Lila grafikon: termelés

Forrás: Stratfor

Ez a kiesés már csak azért is fájdalmas, mert tekintettel a belső fogyasztók átlagos szegénységére, az üzemanyag árát az állam erősen támogatja. Különösen, hogy a létfontosságú kenyérben, amiért adott esetben ölnek is, kb. 30% az összes üzemanyag-árhatás.. Az energia- (és ez szinte teljes egészben szénhidrogén-származékot jelent) támogatások hihetetlen mértéket értek el az idők során. Európai polgár számára felfoghatatlan, hogy ez teszi ki az összes támogatások 72%-át, és a központi költségvetés 20%-át. Ez nyilván tarthatatlan állapot. A teljes kivezetés azonban lehetetlen, annyira beépültek a támogatás közvetett hatásai a gazdaság minden szektorába. Kihúzva ezt a zsinórt… minden dőlne. Óriási inflációs spirál indulna be, ami még a gazdaság összeomlása előtt tömegtüntetésekbe (igazán nagyokba) torkollana. Ezt a hatalmi elit nem engedheti meg magának. Az egyiptomi gazdaság szabályszerűen egyfajta energiatámogatási szteroidon él. 

A másik kulcsfontosságú termék a gabona. Minden állam elsődleges feladata, hogy a népesség élelmiszer-alapellátását biztosítsa. Ha egy állam erre sem képes, akkor megszűnik létjogosultsága, az elit elveszti legitimitását. Tekintve az ország törékeny mezőgazdaságát, az egyiptomi hatalom számára ősidők óta stratégiai kérdés volt a gabona- és kenyérellátás biztosítása. A 2011. februári lázongások is közvetlenül a kenyér árának emelkedése miatt robbantak ki. A gabona, tágabb értelemben az agrártermelés két vonatkozásban is létfontosságú Egyiptom számára: egyrészt a belső fogyasztás kielégítése okából, másrészt mint a bejövő importtermékek ellentételezésének forrása. 

A nasszeri ihletésű egyiptomi gazdaságpolitika két forrásból igyekezett finanszírozni az ország importigényét: alapvető nyersanyagok (olaj, földgáz és agrártermékek) kiviteléből, illetve az ország stratégiai szerepét próbálta értékesíteni a világpiaci porondon, utóbbit jellemzően sikerrel. Először a szovjetek modernizálták a hadseregüket a hatvanas években, majd részben finanszírozták és teljes egészében felépítették az asszuáni gátrendszert. Majd a brezsnyevi éra pangását, a szovjetek földközi-tengeri visszaszorulását és az USA globális térnyerését látva az egyiptomi hatalmi bázis, Szadat vezényletével, az USA-hoz pártolt. Jól döntöttek: az USA bőkezűen finanszírozta hű csatlósát. Kifizetődőnek bizonyult az 1978-as Camp David-ii békekötés Izraellel, az amerikai segély ezt követően megközelítette az évi 5 milliárdot; ebből tellett jól felszerelt, jól fizetett és ezért lojális hadseregre, de a lakosság (szó szerinti) lekenyerezésére is. 

A hidegháború lecsengésével ez a segélyforrás egyre apadt, mára már csak félmilliárd dollár. De volt még egy nagy geopolitikai dobás. Az 1991-es iraki-kuvaiti válság, az első öbölháború során Egyiptom teljes mellszélességgel a nyugati szövetségi rendszer mellé állt. Ez rendkívül megkönnyítette az USA dolgát az arab világban, ahol Egyiptomot tekintik a szunnita világ szellemi központjának. Másrészt az ENSZ-ben az el nem kötelezettek szavazatait is sikerült így a NATO-beavatkozás számára biztosítani. A jutalom Egyiptom külső adóssága nagy részének elengedése volt, ami kapásból egy 20 milliárd dolláros, egyszeri tétel volt. Ezért van az, hogy habár az ország GDP-arányos hiánya 2011-ben 72% volt, de ebből csak 11% (ami nemzetközi összevetésben) nagyon alacsony volt a külső adósság. Mára azonban az ország geopolitikai helyzete leértékelődött. Regionális téren Egyiptomnak fontosabb a béke Izraellel, mint magának Izraelnek. Utóbbinak ugyanis tőkeerős, nemzetközileg beágyazott gazdasága, és kipróbált modern hadserege van, amit kb. 300 atomtöltet támogat. Ennyivel az egész arab és perzsa világot el lehetne már intézni, ezért a Matkal (az izraeli védelmi erők vezérkara) köré csoportosuló katonai-ipari elit már nem gyakorol olyan erős nyomást az izraeli és amerikai politikára, hogy Egyiptomot kordában tartsák. Nem is kell, mert Egyiptomnak immár egészen más gondjai vannak, mint a hetvenes években voltak. A regionális béke fenntartása terén tehát ezért nem tudnak kasszírozni az USA-tól. Globálisan pedig azért nem, mert az USA az utóbbi években beleunt a Földközi-tenger keleti medencéjében zajló csatározásokba, és láthatóan csökkenti jelenlétét a térségben. Ez a haditengerészeti erőkben is látszik, amelyek a Csendes-óceánra és az Indiai-óceánra települnek át. Ami jelenlét kell, azt Ciprus, Görögország és Izrael biztosítja. Az USA szemében tehát Egyiptom, mint geopolitikai partner is leértékelődött. 

A Szuezi-csatorna is behoz évente 5 milliárd dollárt, de ez nem elegendő az import fedezésére, ami csak agrártermékek terén évi 10 milliárd dollárt tesz ki. Egy ideig még úgy tűnt, hogy éppen majd egyes agrártermékek töltik be az űrt. Azonban ez az út sem működött. Tekintsük meg az alábbi ábrát! 

3. ábra: Egyiptom mezőgazdasága, művelt terület fő terményre, ezer hektárban

Kék grafikon: búza

Narancs grafikon: gyapot

Forrás: Stratfor

A gyapot mindig is versenyképes kiviteli cikk volt. Azonban a termőterület, mint láttuk, nagyon szűkös. Ahogy a lakosság növekedett, úgy kellett egyre nagyobb szeletet a búza vetésének szentelni. A gyapot vetésterülete ennek eredményeképpen az 1960 eleji 800 ezer hektárról fél évszázad alatt, 2010-re 200 ezer hektár alá süllyedt. A képlet világos: egy Belgium nagyságú területen összezsúfolt, 84 milliós népességű ország egyszerűen nem engedheti meg magának azt, hogy ne elsődleges élelmiszert termeljen. A döntés kifizetődött, a termőterület növelésével és az intenzív technikák használatával sikerült 50 év alatt meghatszorozni a búzatermést. 

4. ábra: Egyiptom és a búza, fogyasztás és termelés ezer tonnában

Piros grafikon: fogyasztás

Kék grafikon: termelés

Forrás: Stratfor 

Igen ám, csakhogy a többlettermelést azonnal fel is szívta az ennél még jobban növekvő belső fogyasztás. Sőt: a rés a termelés és fogyasztás közt idővel még tágult is, ami fokozott importigényhez vezetett. Vagyis, a gyapot nem képes elegendő importot finanszírozó jövedelmet termelni, mert termelése a töredékére csökkent a búza miatt. A búzatermelés növekedése azonban nem volt képes kiváltani a behozatalt, mert közben az éhes szájak száma még jobban nőtt. Egyiptom így szó szerint felfalja saját maradék belső növekedési bázisát. 

Tehát Egyiptom a kilencvenes évek óta a következő alapvető dilemmával szembesül: ipari és diverzifikált agrárbázisok híján rengeteg jószágot kell importálnia. Ezekért, ugye, fizetni kell. A hazai előállítású ellentételezési bázist folyamatosan erodálja azonban a lakosság növekedése. Megpróbál alternatív cash-flow- forrásokat találni. Ez működgetett egy ideig, de aztán, Szuez kivételével, kimerült, mert a geostratégiai árucikkre már nincs kereslet. A fokozódó gazdasági bajok éleződő társadalmi feszültségekhez vezettek. A hatalom köreiben ez, a 2000-es évek elejétől, kifelé láthatatlan, de egyre éleződő törést okozott. Ez kulminált 2011 februárjában, Mubarak elnök elmozdításában. Látszatra egy demokratikus népi mozgalom tette ezt. Valójában ők csak öntudatlan és lelkes végrehajtói voltak az egyiptomi hatalmi felépítmény igazi urai, a hadsereg legfelső tisztikara már évek óta érlelődő terveinek.

A befejező rész hamarosan következik...

Címkék: afrika gazdaság usa hadsereg államadósság Egyiptom

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.