Alapjaink
Feedek
- RSS 2.0
bejegyzések, kommentek - Atom
bejegyzések, kommentek
Keresztbe tett ujjakkal ülök, hogy rémlik-e a klasszikus Spencer-Hill filmből a fenti idézet. Ez annak kapcsán jutott eszembe, hogy egy fiktív, külföldi vállalatvezető a felvásárlási esélyeket latolgatta. A cégről annyit érdemes tudni, hogy egy nagy részvényesi csoport 20% alatti részesedéssel rendelkezik, rajta kívül azonban rendkívül szétaprózott a tulajdonosi struktúra.
Az éves közgyűléshez közeledve egy szemfüles újságíró érdekes javaslatra bukkant a meghívóban: az igazgatóság azt szerette volna elérni, hogy egyetlen részvényesi csoport szavazati joga se legyen 20%-nál nagyobb. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy egy 50%-os tulajdonos ugyanakkora súllyal bír a döntéshozatalban, mint egy 20%-os tulajdonos.
Első látásra logikusnak tűnik, hogy igyekeznek egészséges mederbe terelni a részvényesek közötti vitát, de valójában arról van szó, hogy a társaság vezetői szeretnék bebetonozni a saját pozíciójukat. Egy ilyen intézkedés csírájában fojtja el a felvásárlási spekulációkat, hiszen hiába gyűjtené össze valaki a maradék 80%-nyi részvényt a piacon, a közgyűlésen lényegében a másik tulajdonossal megegyező mértékű szavazattal rendelkezne.
A pénzügyi modellek nem tudnak megbirkózni a felvásárlással, mint értékelési tényezővel, a valós részvénypiaci kereskedésben viszont rendszeresen odafigyelünk erre. Amennyiben egy cégben 50% alatti a nagytulajdonos(ok) aránya, és nincsen érvényben szavazati korlát, teljesen természetes, hogy időről időre a befektetői radarra kerül lehetséges felvásárlási célpontként. Ez általában hátrányosan érinti az éppen regnáló menedzsmentet, hiszen a felvásárló egyéb megállapodás hiányában a saját embereit ültetheti be a felvásárolt cégbe.
Ezek miatt érdemes mindig ellenőrizni, hogy a liebling részvényünk esetében milyen a tulajdonosi struktúra, és vannak-e szavazati korlátok. Bár önmagában egyik sem értékteremtő vagy éppen -romboló tényező, egy vállalat részvényei esetében megkerülhetetlennek számítanak ezek a dolgok is.
Ki volt Joe de Miro: „A betoncipős Joe De Miro személye nem ismert, a nevét egy balladában örökítették meg. Főként az 1920-as évek amerikai gengsztervilágában a leszámolás egyik módja volt, hogy az elfogott személyt kötélen egy hordó betonba vagy cementbe mártották a cipő magasságáig. Az anyag megkötése után az áldozatot vízbe dobták, a súly a fenékre húzta. A kivégzésnek ezt a módját nevezték betoncipőnek. Nem tévesztendő össze a hagyományos búvárok hasonló célt szolgáló ólomkapcájával. Az Olsen-banda filmek egyik részében Egont ezen a módon akarta kivégezni a konkurens banda.” (Forrás: Wikipédia)
