A cikksorozat második részét Egyiptom gazdasági kényszerpályájának bemutatásával zártuk. Leírtuk a fokozódó gazdasági-társadalmi feszültségek forrását. Majd sejtetni engedtük, hogy ami 2011 februárjában Mubarak elmozdításával történt, az minden volt, csak nem forradalom. Illetve, hogy nem egyedül Mubarak volt a hatalom igazi letéteményese, hanem egy jóval kiterjedtebb és mélyebben gyökeredző hatalmi bázis:

„Ez kulminált 2011 februárjában, Mubarak elnök elmozdításában. Látszatra egy demokratikus népi mozgalom tette ezt. Valójában ők csak öntudatlan és lelkes végrehajtói voltak az egyiptomi hatalmi felépítmény igazi urai, a hadsereg legfelső tisztikara már évek óta érlelődő terveinek.” 

A hatalom igazi arca: a hadsereg meghatározó szerepe 

A központi hatalom iránti állandó igényt az egyiptomi politikában az ország földrajzi, geopolitikai és ebből eredő gazdálkodási sajátosságai magyarázzák. Ez szerves, belső jelenség. Szerves, amennyiben nem mesterséges, átmeneti hatalom-megragadási kísérletek egyfajta véletlen egymásutánisága zajlik az utóbbi ötezer évben. És belső, mivel az idő nagy részében nem valami külső hatalom kényszeríti rá az országra, hanem a belső társadalmi erők dinamikája termeli ki mindig, újra és újra. Nézzük, hogyan is működött ez a rendszer az elmúlt fél évszázadban! 

Az arab világban a második világháború után az első számú haladó reformer mozgalomnak a szocializmus számított. Az arab elit észlelte a hagyományos gyarmati hatalmak megingását, a Szovjetunió pedig az ötvenes években érte el relatív globális hatalma zenitjét. Az USA ekkor jött ki a koreai háború mocsarából,s épp kezdett talpra állni civil termelésű gazdasága. A baby-boom csoda csak a hatvanas évektől indította be a „Made in USA”-gazdasági rakétákat, és ezzel együtt megteremtette először az USA hidegháborús győzelmét, majd globális elsőbbségét is. Most már tudjuk... de mindez akkor még messze volt. Akkor még úgy tűnt, hogy a mediterrán világban hamarosan szovjet hadihajók uralják a vizeket. Nasszer ezredes, tiszttársai élén 1952-ben megdöntötte az angol báb, Farouk király hatalmát. 1956-ban a szuezi beavatkozás végképp eltávolította a nyugati világtól, és még jobban a szovjet térfélre lökte az országot. De ennél még fontosabb, hogy az ország vezetőiben megérlelődött a következtetés: Egyiptom függetlenségének és egységének a biztosítéka a központi akarat őrzője, az erős hadsereg. 

Nasszer eredeti terve az volt, hogy a hadsereg a társadalom egyfajta élcsapata lesz,de nem az ország ura. Azonban, aki egyszer belekóstolt a hatalom mákonyába, nehezen enged belőle. A Nasszer halála utáni években a hadsereg társadalmon belüli pozíciója fokozatosan elmozdult. Lassacskán belefolyt a gazdasági-társadalmi alrendszerekbe és uralni kezdte az országot. Ezt segítette a folyamatos izraeli fenyegetés, az arra való hivatkozás, valamint az ország földrajzi elszigeteltsége. Egyiptom nem az az ország, ahonnan az ember csak úgy kisétálhat. A kialakult rendszer természete egy nyugati polgári társadalom eszményén nevelkedett, hazai polgárnak nehezen felfogható. Azonban, ha visszanyúlunk a Kádár-korszakbeli emlékeinkhez (már akinek van ilyen), akkor világosabb a kép. Az akkori Magyarországon a hatalmi párt elit sem közvetlen módon gyakorolta a hatalmat. A mindennapokban ez úgy működött, hogy minden kulcspozícióban párttagok ültek, alávetve a központi pártfegyelemnek. Ha teszem azt, Aczél Györgynek nem tetszett egy író, akkor nem a  rendőrség segítségét kérte, hogy ők intézzék el a dolgot. ,  Hanem leszólt egy szerkesztőségbe a párttag szerkesztőnek, hogy mi a teendő. Ha ez sem volt elég, és ügy lett belőle, akkor leszólt a helyi bíróságra, a párttag bírónak, hogy milyen ítéletet lát helyesnek az említett író esetében. 

Valami ilyesmi rendszer alakult ki Egyiptomban is, de nem a pártvonal a hasonlóság lényege, hanem a rafinált informális közvetlenség, a színfalak mögött működő, a közös érdekre, közös alomból származásra alapuló összekacsintás, cinkosság. Az évtizedek alatt kialakult rendszer lényege, hogy Egyiptomban minden hatalom végső soron egy főtiszti-katonai elit kezében összpontosul. Ennek két fő dimenziója van. Egyrészről a hadsereg mint jogi személy vagy intézmény tulajdonában számtalan termelőkapacitás van: vállalatok, gyárak, mezőgazdasági területek, s az ezek terményeit feldolgozó és forgalmazó cégek; továbbá pénzügyi vállalkozások, bankok. Van olyan becslés, amely szerint ez a birodalom a 2000-es évekre már a gazdaság 40%-ra terjedt ki. Egy olyan országban, ahol erős a pár fős családi vállalkozások rendszere, ott ez a nagyobb cégek több mint felét is kiteheti. Nyilvánvalóan itt a kontroll, a jövedelem el- és kivonás közvetlenül a hadsereg tisztjeinek kezében van. Ezek olyan vagy aktív, vagy egykori tisztek, akik egy fokozat elérése után már nem is látnak el csapatszolgálatot, hanem kizárólag a hadsereg egy cégének vezetésével foglalkoznak. Egyértelmű az is, hogy a katonai fegyelem érdekében végrehajtják a feljebbvaló, gazdaságilag érdekelt tiszt utasítását. Mindez nem esetleges. Ez egy rendszer. Mindenkinek megvan a helye; megvan az is, hogy mennyi pénzre tarthat igényt, és azt hogyan vonja ki adómentesen ebből a cégbirodalomból. Ez nem lopás a rendszerből. Ez maga a rendszer. 

Másrészről: van a nagyjából piaci szektor, amely szintén elég erős. Ennek is egy része állami tulajdonban van, vagy olyan magánzóké, akik azért lehetnek pozícióban, mert tudják, hol a határ, betartják a szabályokat. Ide is, különösen az állami cégekbe, áramlanak a javarészt nyugdíjas főtisztek (50 év felett már nyugállományba lehet vonulni). De attól még, hogy leszereltek ezek a tisztek, katonák maradnak, brancsbeliek. Itt az informális kontroll valósul meg. Névleg lehet, hogy az általuk irányított cégek független magán- vagy állami cégnek minősülnek, de a felső menedzsmentjükben erős, vagy akár meghatározó katonai befolyás valósul meg. 

Így alakult ki mára egy katonai oligarchákból álló hatalmi elit, tényleges és kiszolgált főtisztek egy szűk, pár ezres csoportjából, akiket összeköt a közös múlt, a mentalitás, a közös érdekek, módszerek, stílus. Az ország földrajzi elszigeteltsége fizikailag megvédte őket a vetélytárs tőkebehatolástól, az USA barátsága pedig a nemzetközi kritikától. Ironikus módon az Izraellel való kiegyezés, ami rendkívül népszerűtlen volt az egyiptomi tömegek körében, s ami miatt az arab világ informálisan kiközösítette Egyiptomot,  szintén a tábornokokat segítette, növelve kényelmes elszigeteltségüket. Belső mozgásterük kiszélesedett, és bővült cselekvési szabadságuk. 

A legjövedelmezőbb és egyben legpofátlanabb gyakorlat a belső bankrendszer megcsapolása volt. Ugye, a legtöbb bankot így vagy úgy ez a katonai oligarcharendszer irányította. Mivel az ország elszigetelt, és benne zárt devizagazdálkodás folyt, nemcsak fizikai értelemben igaz, hogy „Egyiptomból nem lehet csak úgy kisétálni”, hanem monetáris értelemben is. Ahogy annak idején a fáraók az ország lakosságának munkaerejét gyűjtötték egybe és aknázták ki, úgy csapolta meg a lakosság megtakarításait a hatalmi elit. Egyrészt beterelte a bankokba, alacsony betéti kamatok mellett. Ezen olcsó forrásokat magasabb hozammal Nyugatra kikölcsönözve kamatkülönbözetet lehetett realizálni, amit aztán kiszedtek a bankokból. De ez volt a kisebbik szelete a zsíros tortának. Rutingyakorlattá vált, hogy a katonai elit, egész pontosan az általa irányított gazdasági birodalom tagjai hiteleket vettek fel a bankoktól (amely megadta, lévén haveri tisztek szavaztak erről az igazgatótanácsban) a visszafizetés legcsekélyebb szándéka nélkül. Saját forrásból olyat is hallottam, hogy sok esetben a bank ezt már előre tudta, s már a folyósításkor az egész hitelre céltartalékot képeztek. A hitel egy részét aztán valami beruházásra használták fel, egy része meg belefolyt a mély zsebekbe. 

Ez a gyakorlat elsorvasztotta a belső bankrendszert, s a gazdasági növekedés gátja lett. Ilyen körülmények közepette az állam belső piaci finanszírozása is akadozott, illetve a maradék piaci szektor amúgy életképes projektjeire sem jutott forrás, vagy ha igen, akkor túl magas tőkeköltséggel. Gondolom, nem kell tovább ecsetelnem, hogy egy ilyen rendszer mekkora teher egy amúgy is krónikusan tőkehiányos gazdaság vállán. 

Aztán jöttek azok a kilencvenes évek. Ekkorra több negatív tényező hatása együttes erővel jelentkezett: az öbölháborús szövetségesi kiállás egyszeri nagy bevételének hatása lecsengett, az USA alaposan megnyirbálta a katonai segélyeket, így a külső finanszírozási források drasztikusan lecsökkentek. Közben a rohamosan megugró népesség minden belső terménytöbbletet lefoglalt, innen sem volt mód a behozatal fedezésére. Növekedett az államadósság, állandósultak az egyensúlyi problémák. A 2000-es évek elejére a színfalak mögött a helyzet még komolyabbá vált. Ekkor határozta el a Mubarak klán, hogy gazdasági reformokba kezd, mellyel két legyet üt egy csapásra: valódi reformok révén javít az ország állapotán, miközben mindezzel a saját helyzetét is javítja. Hogy a pontos forgatókönyv mi lehetett,azt sosem fogjuk megtudni. Az eseményeket visszafelé összerakva a következő kép bontakozik ki. 

Mubarak egy ponton úgy döntött, hogy a katonai oligarchák rendszere túl bonyolult az ország központi irányítási igényei számára. Látható volt, hogy kezdenek helyi hatalmi csoportok kialakulni. Ha valami tönkretehet egy olyan öntözésen alapuló központosított országot, mint Egyiptom, akkor az a regionalizmus, a helyi kiskirályok rendszere. A gyenge demokrácia nem akkora baj, mert ott mindenki gyenge, ám egy erős akarat hamar úrrá lehet a káoszon, és rendbe teheti a dolgokat. De több, erős hatalmi csoport már szinte a programozott káosz. Mubarak egyrészt ennek akart gátat vetni. Másrészt látta, hogy ez a többpólusú oligarcha rendszer olyan költséges, olyan mértékű a lenyúlás, hogy azt már az ország hosszabb távon nem tudja elviselni. S harmadrészt nyilvánvalóan szeme előtt lebegett a saját és leszármazottjai túlélése is. A hatalom berkeiben pedig a túlélés záloga a „nagyobbnak lenni bárki másnál”-elv gyakorlatba ültetése. 

Tehát, Mubarak és fia, Gamal, elhatározták, hogy véget vetnek a tisztikar uralmára alapozott hatalomgyakorlási mintának, és ezt felváltják egy klasszikus, arab családi monarchiával, egy szekulárissal, amelynek alapja a kapcsolatrendszer és a kizárólagos hozzáférés az eladdig megosztott erőforrásokhoz. Egyfajta modern fáraóként képzelték el a folytatást. Példa akadt a környéken bőven: Szíria, Jordánia, Marokkó, Szaúd-Arábia, Omán, az Emírségek... 

A 2000-es években elég sok változást be is vezettek, hatalmi szóval. Hadd emeljem ki ezek közül a legfontosabbat. Gamal 2004-ben kezdeményezte, hogy a központi bank kapjon jogosítványt arra, hogy betartassa a bankszektorban a hitelezés amúgy leírt szabályait. Ekkor az volt a helyzet, hogy minden négyből egy hitel eleve a visszafizetés minden reménye nélkül futott, és részben folyósították is. 2010-re a rendszert jórészt már kivonták a katonai oligarchia bűvköréből, az állami bankokat privatizálták (részben persze saját, terjeszkedő cégbirodalmuknak), a főtiszti kapcsolattartó-végrehajtó kádereket pedig kirúgták. A katonai elit többé nem tudta megcsapolni a bankrendszert. Az erősödő Mubarak klán hasonlóan felívelő cégbirodalma azonban továbbra is igen... 

Annyi haszna volt azért a dolognak, hogy így az állam támaszkodhatott a bankrendszerre, s amikor 2008-ban eljött a likviditási válság, képes volt magát deviza alapon finanszírozni, búzát behozni, és így elkerülni az akkor másutt kirobbanó kenyérlázadásokat. A 2000-es évtized végén több évszázada először történt meg, hogy Egyiptom pénzügyi helyzete nem kizárólag külső erőktől függött. Voltak egyéb jelei is a reformfolyamatoknak. A gazdaság visszafogottan, de növekedett, viszonylagos nyugalom jellemezte a 2006-2010 közötti fél évtizedet. Még egy, az ország történetében sosem látott piaci intézmény, a működő jelzálogpiac is létrejött az immár elég nagy részben szabad bankrendszer keretei között. 

A Mubarak klán szempontjából egyszerre négy problémát is sikerült megoldani: először is, a kormányzat (ami javarészt ők maguk voltak) immár sokkal biztosabb finanszírozási képességgel rendelkezett. Másodszor, a főtiszti öregfiúk oligarcha rendszere gyengült. Harmadszor, a magánszektor is jobb helyzetbe került, különösen a bankok. És végül, de korántsem utolsó sorban: a Mubarak klán sikeresen hizlalhatta saját cégbirodalmát az immár elterelt pénzáramlásoknak köszönhetően. 

Azonban nincsen hatás ellenhatás nélkül. A newtoni termodinamika második törvénye nemcsak a fizikában, a társadalomban is működik. A katonai oligarchák a reformtörekvéseket elsősorban – s nem kevés joggal – nem egy, akár általuk is elfogadható, ország jobbító kísérletnek látták, hanem politikai hatalmuk és gazdasági jólétük elleni közvetlen és halálos fenyegetésnek. Ráadásul ezt részben olyan embertől kellett elszenvedniük, mint Mubarak fia, Gamal, aki maga sosem fejezte be katonai szolgálatát, tehát formálisan még csak nem is volt brancsbeli. Ez 2010 végére már tiborci mélységű elkeseredéshez vezetett, s a reálszférába tartozókon túl még ideológiai megalapozottságot is szolgáltatott. A 2011. januári tömegtüntetésekig a hatalom berkeiben egyre feszültebbé váló hónapokban, a vezető tisztek sorra intézték egyre keményebb ultimátumaikat Mubarakhoz. Ezekben elsőként azzal érveltek, hogy a hatalom, legalábbis formálisan, nem örökölhető; sohasem fogják elfogadni, hogy pozícióját fiára, Gamal-ra hagyományozza. Közben pedig számba vették a kevésbé megszokott módszereket is, köztük a katonai puccsot. Erre végül is nem került sor. 

Az egyiptomi katonai elit szerencséjére egy tunéziai diák, akinek elkobozták zöldséges standjának készletét, elkeseredésében a maghrebi Jan Palach szerepét választva, elevenen felgyújtotta magát, s ezzel elhintette az egész arab világon végigsöprő bozóttűz szikráját. A tuniszi rezsim heteken belül megdőlt. Jött Líbia, majd Egyiptom. Itt a hadsereg lábhoz tett fegyverrel nézte végig, hogy a kairói tüntetőket Mubarak gyűlölt biztonsági szolgálata elhurcolja, s eszméletlenre veri. Ezzel a Mubarak klán és az azt támogató struktúrák váltak a népharag célpontjává, miközben a hadsereg napról napra felmagasztosult. Olyannyira, hogy az eredendően demokráciát skandáló tömeg a végén az ő beavatkozásukban látta az egyedül üdvözítő megoldást. Kell-e ennél kényelmesebb szerep? Eljátszani a magát kérető, demokrácia-párti, tiszta országmentő erő szerepét? A tisztikar vezetői remek pszichológusok és diplomaták voltak. Mesterien sakkoztak, és szinte készen kapták a csendes katonai puccs lehetőségét egy forradalomnak tűnő utcai népmozgalom képében. 

Az tehát, amit a tömegmédia rutinszerűen egyiptomi forradalomnak nevezett, minden volt, csak éppen forradalom nem. Kétségtelenül volt egy alapvető népmozgalom. Javarészt városi értelmiségiek mozgatták, akiket feltüzeltek a többi arab országból jövő Facebook- és Twitter-híradások. Nem véletlen, hogy a BBC és a CNN annyi, angolul egészen jól beszélő egyiptomi „utca emberét” interjúvolt meg a zavargások idején. Azonban egy olyan monolitikus hatalmi gépezetet, mint a Mubarak rezsim, egy utcai zavargás önmagában egészen egyszerűen képtelen lett volna megdönteni. Csak a biztonsági erőknek  százezres profi és lojális emberanyaga volt, ehhez csatlakozott még a félmilliót is elérő informátori hálózat. Önmagában ez képes felbomlasztani, illetve szétverni egy akár több százezres tömegmozgalmat is. 

S ezen túl ott van a  százötvenezres, közel világszínvonalú haderő is. Ha ennek a seregnek a vezetése, az agya eleve nem elégedetlen a főnökkel, és nem dédelgeti a leváltása tervét, akkor éppen a saját túlélése érdekében felsorakozik az első számú főtiszt mögött, és ahogy a tankok végül is elsöpörték a tüntetőket gyepáló biztonságiakat, úgy a katonai és polgári erők egyesített ereje is fokozott könnyedséggel elsöpörheti a fegyvertelen emberek tömegeit. De a hadsereg nem sorakozott fel a főnök mögött, e helyett passzív ellenállással, lábhoz tett fegyverrel figyelte az eseményeket. Beszámolók szerint és az emberi pszichét ismerve logikus is, hogy ez a viselkedés eleve elbátortalanította a polgári biztonsági szolgálatokat és megerősítette a tüntetőket. Aztán amikor a passzív stratégia megérett, a „forradalmárok” kikaparták a gesztenyét, akkor jött a puccs aktív fázisa. A hadsereg közbelépett, „megmentette” a tömeget a „Mubarak horda” erőszakától, és ezzel a sosem volt „forradalmat” is. Az öreg Patyomkin, ha látta volna, elismerően csettintett volna. 

Még egy további érv a sosem volt forradalom-véleményem mellett. Még a legerősebb vélemények is maximum 750 ezer embert említenek, akik egy időben a néhány nagyobb városban az utcára vonultak. Ez a 84 milliós lakosság kevesebb mint 1 %-a. Amikor igazi, „minden mindegy”-népharag, valódi forradalom van, akkor a jellemző számok a nagy népességi központokra vetítve (ki tüntet a tanyákon, ugye?) a lakosság 10 vagy több százaléka. Ez volt igaz 1956. október 23-án Budapesten, amikor a 150-200 ezres tömeg a város lakosságának 10-12%-át tette ki. Vagy Teheránban, 1979-ben, amikor Khomeini ajatollah bevonult a reptérről a városba. Az akkor ötmilliós városban a korabeli beszámolók szerint „mindenki az utcán volt”, a lakosság legalább fele. Ennyi emberrel mit csinált volna a Sabak, a sah rettegett titkosrendőrsége? Az iráni egyébként kiváló példa az összevetésre. Iránban egy CIA-elemzés szerint az döntötte el a dolgot, hogy már az a kereskedői középréteg is, amely a nyugalmat szereti (még ha az diktatúra is éppen), a forradalom mellé állt, annyira elege volt. Mert az emberek – érdekes módon, különösen a szegényebb országokban – jobban féltik a tulajdonukat, mint az életüket. Iránban is akkor lett a népmozgalomból valódi, hatalmat döntő forradalom, amikor „a bazár is Khomeini mellé állt”. Egyiptomban semmi ilyesminek nem volt nyoma. 

Nos, Mubarak 2011 februárjában eltűnt a színről. Ekkor került a sereg nehezebb helyzetbe, ugyanis az elmúlt fél évszázados, háttérből irányított hatalomgyakorlása helyett ezúttal nyílt politizálásra kényszerült. A közvetlen utcai politizálással való versengésre viszont már nem volt receptje. 2011 során húzták-halasztották a választásokat, vélhetően maguk sem tudták, mit kezdjenek a hirtelen jött, formális hatalmi vákummal. Végül a 2012 januárjában már elvaduló utcai megmozdulások hatására kiírták a választásokat. Annyit azért elértek, hogy az Alkotmánybíróság a Muzulmán Testvériség karizmatikus vezetőjét diszkvalifikálta az elnöki versenyből. Így jött be a képbe a korábban alig ismert, szürke kis Morsi. Aki persze, teljesen tapasztalatlan lévén, hibát hibára halmozott. Maga a Testvériség pedig ötvenévnyi földalatti munka után nem volt felkészülve az új szerepre, nem rendelkezett semmilyen, demokratikus politikai kultúrával. Morsi sorra magára haragította a hatalmi ágakat, a köztisztviselőket, kereskedőket, nem volt hatalma a biztonsági szervek felett sem. Port Saidban ez év elején a polgári biztonsági szolgálatok emberei már a tüntetők közé állva demonstráltak. Mindez arra kényszerítette a hadsereget, hogy az utóbbi években többször is a reflektorfénybe kerüljön, és éljen a tőle idegen, közvetlen hatalomgyakorlás eszközével. 

A hadsereg jelenleg azt a politikai formációt illetve azt a személyt keresi, aki a jövőben megbízhatóan tudná betölteni a frontember szerepét. Véleményem szerint jó esély van arra, hogy mostanra megváltoztak a játékszabályok a múlt század második feléhez képest. A geopolitikai adottságok nem változtak. Tehát Egyiptomban egyrészt továbbra is szerves igény van egy erős központi hatalmi bázisra. Másrészről viszont ott a korábban sosem látott, valós idejű információáramlás. Az utóbbi két évtizedben két technikai újítás volt, ami alapjaiban változtatta meg mindennapjainkat: az internet és a mobiltelefon, illetve ezek ötvözése. Ezen változásoktól az arab világ sem zárkózhat el, és így társadalmi hatásuktól sem. Az internet korában a politizálás sokkal szórtabb és gyorsabb, naprakészebb lett. Mára kialakult és megerősödött Egyiptomban egy, a jogaival tisztában levő protest-kultúra, amellyel a hadsereg elitje, korábbi módszereivel, nem tud már politizálni. Van egy olyan lehetséges kimenet, amikor az El-Baradei féle, új arcra épülő, régi hatalomgyakorlás nem működik. Ebben az esetben egy fokozatosan elbizonytalanodó hadsereg keresi majd új helyét az állandó forrongás állapotában leledző Egyiptomban. Mindez nem sok jóval kecsegtet majd sem a belső, sem a regionális stabilitás szempontjából.

Az Egyiptomról szóló cikksorozatunk ezzel véget ért.

Címkék: usa elemzés hadsereg Egyiptom monetárispolitika

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.