Az orosz – kínai gázüzlet mélyebb összefüggésekben

Május közepén az ukrán harcokról szóló hírek özönében amolyan kis színes hírként jelent meg a médiában, hogy Putyin elnök Kínában járván több kétoldalú szerződés mellett egy gázszállítási megállapodást is aláírt vendéglátóival. A megállapodás, annak tartalmát, futamidejét, de leginkább geopolitikai kihatásait tekintve azonban mérföldkőnek számít nem csak a két ország kapcsolatában és a kelet-ázsiai régió szempontjából, de egyben a világpolitika színterén is.

A most aláírt gázszállítási megállapodás valójában már évek óta tárgyalások alanya volt, s a világ legnagyobb gázcégei közül kettő között jött létre most, ha nem is házasság, de egy lazább élettársi kötelék: orosz részről a Gazprom, kínai részről a China National Petroleum óriáscégek voltak az aláírók. Valójában azonban ezen cégek mögött ott áll teljes súlyával az ázsiai kontinens két meghatározó hatalma teljes politikai súlyával. Éppen ezért vélem úgy, hogy most, amikor a kínai hatalmi terjeszkedés kezd beleütközni az USA világtengerek békéjét szavatoló szerepébe, s épp most az oroszok véget vetettek a hidegháborút követő negyedszázados kegyelmi időszaknak és éppen ők is az USA-val rúgták össze a port, most egy ilyen megállapodásnak két olvasata van: az első amiről a papír szól. Az energetikai együttműködés, ami vitathatatlanul nagyon fontos eleme az ügyletnek. De ott van mögötte egy bontakozó nagy geopolitikai játszma, amiben ez egy újabb szövetség és lépés volt.

Maga az ügylet is igen komoly. A következő 30 évben Oroszország 400 milliárd dollár értékű földgázt ad el Kínának, ami évi 38 milliárd köbmétert jelent, a hírek szerint 350 dollár per ezer köbméteres átlagáron. Az ügylet egy klasszikus win-win helyzetet jelent mindkét félnek. Ami Kínát illeti, az ország energia igénye rohamosan növekszik. Nemcsak az ipar, hanem a gazdagodó lakosság igényei nyomán is. Eddig ezt javarészt szénből sikerült fedezni. Azonban ennek következményeként mára már a legtöbb kínai nagyvárosban rosszabb a légköri helyzet mint az 1800-as évek közepi Londonban. Ezért a kínai vezetés elhatározta, hogy az enegria termelésben és a lakossági tüzelésben is növelni akarja a sokkal tisztábban égő földgáz és kőolaj arányát. Ezért kétszeresen is kapóra jött az orosz ajánlat. Különösen, hogy annak leszállítása és ára nincs kitéve a piac szeszélyeinek és nem az USA flotta által őrzött világtengeri útvonalakon keresztül érkezik az országba.

Orosz részről első körben jó az ügylet, mert komoly bevételhez jutnak. De az oroszok egyre inkább érzik, hogy bizony nem csak a földgáznak, hanem a pénznek is van szaga. Amennyiben nem mindegy, honnan jön. Európai piaca ugyanis érezhetően keresi az orosz energiával szembeni alternatívákat. Ennek nem is annyira üzleti, ároldali oka van. Sokkal inkább biztonságpolitikai. Az oroszok többször éltek már az energiafegyver eszközével. És ha most azt is mondják, hogy nem fognak, a politikában nem a szavak, hanem a képességek számítanak. Ráadásul, még ha az oroszok szavai tényleg tükrözik is szándékaikat, akkor is: semmi sem garantálhatja, hogy nem áll elő olyan helyzet Ukrajnában, amikor az orosz energia nem jut át az országon nyugat felé.

Az oroszok azt is érzékelik, hogy nemcsak Európa venne szívesen földgázt alternatív szállítóktól, hanem az amúgy az EU-val szövetséges USA meg épp mostanság került olyan helyzetbe, hogy szívesen szállítana fölös palagáz készleteiből. És ha ezzel meg piacot vesz el az orosz gáztól, annál jobb: a gazdaságin túl legalább politikai kifizetése is lehet az üzletnek. Az angolszászok meg amúgy is imádják az arbitrázst, a „két (vagy több) legyet egy csapásra” mentalitás a vérükben van. Olyannyira, hogy hamarosan meg is indul a transzatlanti gázszállítás (az amszterdami és német terminál már készen, a lengyel jól halad), ez már csak idő kérdése. Az oroszok számára tehát mind üzleti, mind geopolitikai okokból egyre sürgetőbbé vált, hogy diverzifikálják energia portfóliójuk felvevő piacait. A kínai piaccal kiegészülve az oroszok úgy érezhetik, hogy így jobb tárgyalási alappal rendelkeznek amikor Európával és Ukrajnával tárgyalnak a gázárakról. „Drága nektek az orosz gáz? Megveszi más” – mondhatják most már hitelesen is.

Az oroszoknak annyira fontos volt a megállapodás mielőbbi (különösen az USA egyre erősödő retorikája az ukrán helyzet miatt) tető alá hozása, hogy még pár engedményt is tettek, megédesítendő az ügyletet. Többek közt szokatlan gesztusként felajánlották a kínai óriáscégnek, hogy komoly részt kaphat a Gazprom Vlagyivosztokban épülő cseppfolyós földgázüzemében. Az oroszok ugyanis nagyon szeretnek energetikai érdekeltségekbe bevásárolni külföldön, de a saját házuk táján ezt általában senkinek sem engedik meg.

Ehhez kapcsolódnak a szintén ekkor aláírt további megállapodások. Ezek kínai üzleti, infrastruktúrális és energetikai beruházásokat érintenek Oroszországon belül. Eleddig ázsiai cégek  - szemben az európaiakkal – nem vehettek részt az oroszok 2008 és 2010-ben meghirdetett modernizációs és privatizációs programjaiban. Ez a jég most megtörni látszik. Az új üzletek a teljesség igénye nélkül: 10 milliárd dolláros repülőgép gyártási megállapodás, 2,6 milliárdos áramelosztói együttműködés, közös autógyártó kapacitások, illetve a vasúti kapcsolatok fejlesztése. A csomag messze legízletesebb és - nagyobb falatja pedig a kínai nemzeti olajtársaságnak (China National Petroleum Corp.) 19 százalékos részesedést biztosít az orosz olajipari óriás Rosneft társaságban. Ami azt is jelenti, hogy a legtekintélyesebb orosz vállalatok egyikének felügyelőbizottságában ezentúl kínai tag is helyet foglal majd. Ez váratlan és páratlan fejlemény, ismerve a Putyini politika eddigi rendkívül nacionalista és eléggé önellátásra törekvő jellegét.

Mindezek az engedmények, lépések nem érthetőek meg pusztán az üzleti, gazdasági racionalitás alapján. Habár önmagában ilyen alapon is megállják a helyüket, mégis komoly másodlagos politikai alapzat van mögöttük. A fő politikai trend lényege, hogy az orosz és kínai érdekeket jelenleg több köti össze mint ami elválasztaná. Jelenleg a két ország közt nincs területi vita. A kínaiak mindig is úgy hivatkoztak a tőlük északra eső szibériai orosz területekre, mint „Northern Resource Area”, azaz északi erőforrás terület. Azonban Kína figyelmét jelenleg leköti a dél- és kelet-kínai tengereken való gazdasági és katonai jelenlét erősítése, távolabbi célként a mélytengeri (blue water) flotta kiépítése. Mindez növekvő mértékben szembeállítja az USA-val és szövetségeseivel. Akik között kettő is igen erős hadiflottával és katonai-gazdasági erővel rendelkezik: Dél-Korea és Japán.

Az elmúlt fél évszázad dél-kelet ázsiai gazdasági fellendülését az adott országok erényein túl az a béke és a tengeri szállítási útvonalak azon nyugalma teremtette meg, melyet az USA hadereje és konkrétan annak hetedik flottája teremtett meg és garantált. Ezt a status quo-t hívja most ki egyre inkább Kína felemelkedése. Ezért belátható időn Kína számára az elsőszámú globális és regionális ellenfél az USA és annak helyi szövetségesei, leginkább Japán, lesznek. Itt jönnek a képbe az oroszok. Akik a Jelcini anarchia évei után kaptak egy erős nemzeti küldetéstudattal megáldott modern cárt, aki belföldön igen népszerű és erős. És aki igen képzett machiavellista (a KGB-s múlt és 20 év tapasztalat a szovjet majd orosz hatalmi intrikákban igen jó iskola) és geopolitikus. Adott két bemenő változó, az egyenlet majdnem magától megoldódik: a két ország több ponton is közös politikai irányokat és érdekeket talált. Ezt mutatja az ENSZ BT-ben való számos együttszavazásuk (Szíria, Irán), a nyugattal való hasonló jellegű szembenállásuk.

Mindez eddig azonban jellemzően diplomáciai síkon volt tetten érhető. A gazdasági kötelékek  mostani elmélyítése előzmények nélküli és váratlan. Ez nem jelenti azt, hogy visszatér az ötvenes évek szovjet-kínai nyugat ellenes ideológiai tengelye. Kína már ehhez túl nagy és felnőtt. És túlságosan érdekel a nyugatban. Inkább arról van szó, hogy a globális geopolitikai együttállások most egy oldalra sorakoztatják fel a két országot.

Putyin részéről zseniális húzás volt a kínaiaknak részt adni az orosz energetikában, iparban és az orosz kitermeléstől tenni függővé Kína energia ellátásának érdemi részét (a földgáz ügylet). Maga a beruházás, a fix tőkeeszköz amúgy sem vihető ki az országból. Tehát nemzeti érdek stratégiai szinten nem sérül.

Ugyanakkor egyrészről kapott egy tőkeinjekciót (ami sosem árt). Másrészről, és ez a jóval fontosabb szempont, elérte azt, hogy Kína fokozottan érdekeltté vált egy stabil Oroszországban. Tehát tovább csökkent annak esélye, hogy a nyugat valahogy meggyőzi a kínaiakat, hogy álljanak az USA vezette oroszellenes (ami leginkább a klasszikus „containment”, azaz bekerítés, elszigetelés politikáját kezdi most alkalmazni) blokk mellé, akárcsak passzívan is. Cserébe Kína megkapja az oroszok támogatását a saját háza környékén folyó konfliktusokban. Az oroszok nyomást tudnak gyakorolni Japánra a tőle elvett északi szigeteken keresztül. A nagyobb játszmát tekintve pedig fontos látni, hogy Oroszország a világ azon pár államának egyike, akik érdemben ellent tudnak állni fősodratú USA külpolitikai kezdeményezéseknek. Ez komoly geopolitikai tartaléktőke lehet Kína számára az együttműködés futamideje alatt. Elvégre az oroszoknak sem érdekük, hogy egyik legfontosabb energetikai felvevőpiacukat az USA nyomás alá helyezze és adott esetben visszafogja növekedését.

Kína oroszbarát stratégiai elkötelezettsége mindezek fényében értékelendő: úgy látják, hogy a jövőben az USA sokkal nagyobb fenyegetést jelent majd a kínai érdekeknek mint az orosz. Ennek oka, hogy szemben az 50-70–es évekkel Kína nem szárazföldi hatalomként definiálja magát, hanem regionális, hosszabb távon akár kvázi globális tengeri hatalomként. E mögött pedig a kínai gazdaság nagyon erős kiviteli függősége áll. A kivitel globálisan a US Navy által ellenőrzött vizeken jut el a fogyasztókhoz. Majd ugyanazon vizeken jön el Kínába a termeléshez szükséges nyersanyag és energiahordozók. Feltörekvő tengeri hatalomként Kína pedig nem az amúgy is a régi fényéhez képest alaposan megkopott Vörös Hadsereg utódjával áll szemben, hanem USA hadihajókkal, repülőkkel és a régióban tucatszám található amerikai bázisokkal. Ez a nagy helyzet. A hatalom természete nem változik. Ahogy Bismarck, a vaskancellár mondta anno: „a hatalom a puska csövéből bújik elő”. A kínaiak által aggodalommal figyelt puskák pedig az USA és szövetségesei kezében vannak.

Címkék: kína oroszország geopolitika

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.