egyiptom.jpgAz irányadó sajtó narratívája szerint 2011 februárjában egy népi mozgalom elsöpörte Mubarak diktatórikus rendszerét. Ideiglenesen a hadsereg vette át a hatalmat, majd szabad választásokat írtak ki, melyet a Muzulmán Testvériség nyert meg. Mivel ők rosszul, autokrata módon kormányoztak, elvesztették a nép bizalmát. Az 2013 júniusában újra föllázadt és – ezúttal is a mélyen demokratikus hadsereg segítségével – elűzte az alkalmatlanná vált Morsi elnököt a hatalomból. Végre egy igazi demokrata reformer, a nyugati orientációjú Baradei veszi át a hatalmat. Egyiptom így hamarosan révbe ér, és beköszönt a Nílus mentén a nyugalom korszaka.

Mindebből semmi sem igaz...

Nem zajlott le semmilyen forradalom sem 2011-ben, sem most. Akkor is, és most is a hadsereg által irányított palotaforradalom, puccs történt. Egyiptomban a hadsereg az úr politikai és gazdasági értelemben egyaránt. Ennek ezredéves történelmi hagyományai vannak, és a jelenség az ország geopolitikai adottságaiban gyökeredzik. Ezek és a gazdasági és demográfiai lehetőségek miatt az ország nagyon szűk kényszerpályán van, amin semmilyen aktuális kormányzat érdemben változtatni nem tud.

A következőkben ezeket a kereteket és adottságokat mutatom be, és azt a hatalmi harcot, ami a jelen helyzethez ténylegesen elvezetett. Vigyázat: elég sok, jó régi mítoszt rombolunk most le! Mindjárt az első, egy klasszikus félreértés: „Egyiptom egy nagy, fejlődő ország, közepes népsűrűséggel”. Valóban? Az ország területe 1 millió négyzetkilométer, amelyen 84 millió ember lakik. Azonban, eltekintve a Nílus közvetlen környezetétől, az ország területének 97%-a lakatlan és kietlen sivatag. A maradék, lakható 3% egy Belgium nagyságú terület; ezen a 35 ezer kilométeren él valójában ez a 84 millió ember. Ez 2700 fő/négyzetkilométer tényleges népsűrűséget jelent. Egyiptom tehát egy kicsi és nagyon zsúfolt ország, tele problémákkal. Vegyük sorra most ezeket! 

Geopolitikai keretek és örökség

Kezdjük ott, hogy ez a 35 ezer négyzetkilométeres lakható és művelhető terület sem valami könnyen kezelhető és összekötött földdarabot jelent. Az emberi létfenntartásra alkalmas terület, maga az egyiptomi civilizáció és állam kizárólag a Nílus folyóhoz és annak deltájához kötődik. Eltekintve az utóbbitól, ez egy olyan sáv a folyó körül, ami sosem lépi túl a 30 kilométeres szélességet. Ez a szalagszerű művelési és településszerkezet jellemzi az országot a déli határtól (Asszuáni gát északi fala) az egészen Kairóig húzódó, kétezer kilométeres szakaszon. A terület csupán a fővárostól északra kezd terebélyesedni, ahogy a Nílus deltává szélesedik, ellaposodik és mocsaras legyezőszerű területként találkozik a mediterrán partszakasszal. A delta terület nem rendelkezik egyetlen, nagy folyóággal, amire egy mélytengeri kikötő ráépülhetett volna. Az ország fő kikötője, Alexandria is éppen ezért a delta nyugati részén épült meg. Emberi beavatkozás (öntözés és az áradások vizének visszatartása) nélkül a deltavidéktől eltekintve a sivatag egészen a folyópartig húzódna le.

1. ábra: Egyiptom domborzata, vizei és a lakható/művelhető terület eloszlása

 egyiptom2.jpg

Zöld: a Nílus vize (áradás és öntözés) által művelhetővé tett terület növényzete

Ez az a földrajzi alapképlet, ami immár ötezer éve meghatározza a mindenkori egyiptomi civilizációk arculatát. Hogyan hat mindez az ország gazdasági és társadalmi adottságaira? A Nílus korántsem a más földrészeken megszokott megbízható, nagy, összekötő folyó. Habár az éves vízhozam-ciklus kiszámítható, mert a folyónak két, független vízgyűjtő területe van, kereskedelmi hajózásra mégis alkalmatlan, a felső szakaszán lévő zuhatagok és vízesések (katarakta terület) miatt. Középen ellaposodik, és nagyon megnő a vízszint-ingandozás, ezért itt érdemi merülésű hajók nem járhatnak, csak turistahajók. Feljebb pedig, a tenger felé, a delta hajózhatatlan nagyobb járművek számára, mivel a folyó ezernyi apró kis erecskére szakad – javarészt az ember keze nyomán, az öntözési rendszer révén. Ráadásul Egyiptomban alig nő fa. Nem csoda, hogy a nyersanyag, de még inkább a hajózható folyórendszerek híján Egyiptom sosem fejlesztett ki hajózási kultúrát. Ennek végzetes következményei lettek az ország mindenkori fejlődési lehetőségei szempontjából.

Mivel Egyiptom 100%-osan Nílus-sztori, vagyis az ország léte teljesen a folyóra épül, amilyen a folyó, olyan az ország is. Tehát: a folyó hajózhatatlan volta, szélsőségesen változó vízállása és az ebből eredő településszerkezet és a földművelési lehetőségek alapvetően határozzák meg az ország gazdasági, társadalmi és politikai szerkezetét és a fejlődési kereteket. 

Az euroatlanti civilizáció kiemelkedéséhez többek között érintett területei gazdasági fejlődése vezetett. Ebben szerepet játszott Közép-Európa nyugati részének földrajzi és ebből eredő politikai széttagoltsága, ami versenyre késztette az egyes országokat. A szabad parasztok, majd polgárok a magántulajdon révén képesek voltak profitérdek-alapon maximalizálni a termelést, ezzel további technikai fejlődést gerjesztve. De mindez nem lett volna elég, tőke nélkül. A mezőgazdaságra épülő gazdaságokban a tőkefelhalmozás két eleme az alaptevékenységgel összefüggő technikai fejlődés elérése(vetésforgók, jobb eszközök, magasabb termésátlagok), illetve az olcsó infrastruktúra kiépítése. (Ez elsősorban a megtermelt javak elszállítását és a hiányzó javak beszállítását szolgáló közlekedési infrastruktúrát jelenti.) 

És itt jön a tények meghatározó szerepe az emberi társadalmak életében. A vízi szállítás a szárazföldihez képest tizedannyi egységköltségű (egy tonna szállítása egy kilométeren). Ez az egyik sarokköve az elmúlt pár ezer év gazdaságtörténetének. A római kortól kezdve mostanáig azt látjuk, hogy jellemzően azok a gazdaságok emelkednek ki, amelyek olcsón és nagy mennyiségben tudnak maguk számára élelmiszert előállítani és ezt, más javakkal együtt olcsón és nagy tömegben képesek mozgatni. Jó példát szolgáltattak erre a német és németalföldi államok (Hollandia, Belgium), a francia folyóvidék, az olasz Pó-síkság városállamai, Prága, Bécs, Pest-Buda, Krakkó, vagy akár Dél-Anglia. Különösen jellemző volt ez a tengerhez közel eső, nyugat-európai területeken. A vízi szállítás egy alapvetően tőkehiányos gazdaságban értékes tőkét kímél meg, mert nem kell a mezőgazdasági termelés többleteredményét drága szárazföldi projektekbe ölni. Helyette mindezt fejlesztésbe, közművekbe, hidak, utak, gátak, városok létesítésébe, tengerhajózásba, gyarmatbirodalom építésébe lehet befektetni, ami aztán visszahozza a költségeket, majd maga is nettó tőketermelővé válik. Így jutottak el a nyugat-európai országok a 18. század közepén a mai értelemben vett gazdasági növekedés beindulásához. Kellett egy adott, kritikus tömegű  tőke, és egy fejlett szintű technika (ez volt a manufaktúrás termelési mód). Ezektették lehetővé, hogy a társadalom élelemszükségletének megtermeléséhez immár a lakosság 20-25%-ának munkája elegendő legyen (szemben a középkori 90%-kal). Így a 19. századra létrejött az ipari társadalom felépítéséhez szükséges tőke, technikai és munkaerő bázis

Magát a folyamatot a múlt század ötvenes éveiben foglalta elméleti keretrendszerbe a Solow-Swan szerzőpáros, mint egy neoklasszikus növekedési modellt, amihez gazdaságtörténeti példákat is felhoztak. Idehaza Jánossy professzor erre az „akkumulációs lavina megindulása” terminológiát használta. Solow eredeti írásában a „take-off”, azaz felszállás jelzővel illeti az átfordulást egy évszázadok óta lomhán növekvő, középkorias, alapvetően mezőgazdasági és kevés tőkéjű társadalomból a gyorsan növekvő ipari társadalomba és exponenciális tőkefelhalmozásba.

Nos, ez a take-off az, ami Egyiptomban sosem történt meg. Ennek oka kétszeresen is a folyóban keresendő. Egyrészt a folyó vízrajzából adódóan az ország nem élvezheti az olcsó, tőkekímélő vízi szállítás előnyeit. Így szinte összes tőkéjét elviszik a szállítási és öntözési infrastruktúrával kapcsolatos állandó kiadások (a rendszeres fenntartás is sokba kerül). Ezért nem tud félretenni tőkét más javakba történő beruházásra, amelyek aztán idővel maguk is tőkét termelhetnének, ami aztán az akkumulációs lavina-hatás révén elmozdíthatná az országot a jelenlegi, immár ötezer éve stagnáló gazdasági modelljéből. Ez tehát az egyik fő ok: nincs érdemi többlettőke a fejlesztésekre. 

A másik, hogy a meglévőt a létfontosságú infrastrukturális rendszer fenntartása köti le. És ennek csak kisebb részét teszi ki a közlekedési rendszer. Sokkal nagyobb tétel a végtelenül kifinomult öntözési hálózat. Eredendően Egyiptom egésze (kivéve a delta mocsarát) – és ezt nem lehet eleget hangsúlyozni – alapesetben egy üres sivatag. Csak azért nincs árnyékban negyven fok, mert nincs árnyék, mivel fa sincsen. A kora ókorban Egyiptom úgy lett lakható, hogy az emberek elkezdték a Nílus áradásából visszamaradt vizet mobilgátakkal visszatartani. A leülepedett, iszapos talaj termelte meg élelmüket – a sivatagtól pár méterre. Aztán elkezdték elvezeti a vizet, így alakult ki az öntözéses gazdálkodás. De ez egy nagyon törékeny termelési modell. Itt nem azért kell öntözni, amiért a Volga vagy a Mississippi vízgyűjtő területén: hogy az amúgy is termő talaj hozamára rásegítsünk egy-egy kevésbé jó időszakban. Hanem azért, mert öntözés nélkül lehetetlen, nem definiált bármiféle mezőgazdaság fenntartása. Ez nem választás, hanem kőkemény szükségszerűség kérdése. És a szükség nagy úr. Továbbá nemcsak az öntözési rendszerek kiépítése kerül sokba, hanem folyamatos állagmegóvásuk, fenntartásuk is. Ráadásul a delta öntözőcsatornái végképp kioltották annak lehetőségét, hogy Kairó és a tenger között a Níluson érdemi, tengeri szállítás váljon lehetővé. 

A klasszikus 22-es csapdája: ahhoz, hogy Egyiptom létezzen, olyan termelési rendszereket kell üzemeltetni, amelyek lehetetlenné teszik az érdemi tőkefelhalmozást, és még a kevés többlettőkét is elszívják. Egyiptom éppen ezért évezredek óta nagyon kényes ökológiai és gazdasági kötélen egyensúlyozó stagnáló gazdaságot tart fenn, amelyben nagyon kevés esély van a take-off-ra, a gazdasági növekedés beindulására. Kedves Olvasó, bármikor, amikor az éppen ügyeletes egyiptomi világmegváltó demokratát hallja szónokolni a Tahrir téren „szerkezetváltást” és „reformot” emlegetve, „ezentúl másként lesz”-t ígérve, és „még néhány évet” kérve a végre beköszöntő, tömeges jóléthez és igazságos társadalomhoz vezető úton, gondoljon vissza az itt leírtakra. S akkor tudni fogja, hogy ugyan szépek ezek a vágyak, ígéretek, de van, ami sokkal erősebb ezeknél: a puszta valóság, ami kényszerpályán tartja és alaposan korlátozza ezt az országot. Nemcsak gazdasági, hanem politikai értelemben is. 

A társadalmi-politikai rendszer ugyanis a földrajzi és gazdasági adottságok által erősen determinált. A nyugat-európai, majd később észak-amerikai térségekben, ahol a szabad paraszti és polgári közösségek jó időjárási és talajadottságok mellett olcsón tudtak sokat termelni és szállítani, majd tőkét felhalmozni, gazdagodni, ott volt háttér a technikai fejlődéshez majd a terjeszkedéshez. Mindez elvezetett a take-off-hoz gazdasági téren. Ugyanakkor az ilyen közegben gazdálkodó embereket nem lehet (és nem is kell) központilag irányítani. Az ilyen nyakas, protestáns közösségek magukat igazgatják, választják vezetőiket, akiket beszámoltatnak. Tehetik, mert gazdaságilag erősek, függetlenek. Egyiptom a másik véglet. Itt az egyén nem létezik. Egymagában meghal, pár méterre a folyótól, a sivatag poklában. A közös túléléshez szükséges hatalmas beruházások, öntözőrendszerek, és a folyó két oldalán, ezer kilométeren át kígyózó szállítási kapacitások építése és fenntartása ugyanakkor a társadalom szinte összes energiáját felemészti. Ez a gazdasági modell a rendelkezésre álló erőforrások optimális kihasználására épül. Ehhez központi tervezés és irányítás kell, ami kiterjed az emberi erőforrásokra és a tőkére, nemzetgazdasági értelemben. Ez volt a modell a fáraók korában, és, némi változtatásokkal, ez most is. Ezen gazdaságpolitikai szükségszerűségből eredően az egyiptomi politikai rendszer hagyományosan a központi hatalomra épül, ami szervezi és irányítja az ilyen beruházásokat. Az ilyen hatalom természete, hogy nem tűr meg érdemi ellenvéleményt, kilógást a sorból. Nem mondhat le az országban megtermelt tőkejavak feletti ellenőrzésről, hiszen akkor az államszervezet léte kerülne veszélybe. Az ilyen hatalom uralja a tömegeket, a közbeszédet és a gondolkodást. Egyiptomban nem azért volt az ősidők óta erős, elnyomó, központi hatalom, mert éppen mindig a rossz fiúk voltak jó helyen és jó időben. Hanem azért, mert az országot csak így lehet kézben tartani, tekintettel a körülményekre és adottságokra. Legjobb példa erre maga a legutóbbi diktátor, Mubarak elnök, aki önmagát rendszeresen az ókori fáraókhoz hasonlította, hogy hatalmának legitimitását hangsúlyozza. És igaza is volt. Ugyanúgy a központi erőszakszervezeteken keresztül tartotta fenn hatalmát, mint a fáraók. 

Jogosan merül fel a kérdés, hogy akkor Mubarak bukásával mégis vége szakadt egy hosszú hatalomgyakorlási módnak? Hogy a fentiekben vázolt földrajzi és gazdasági szükségszerűségek immár nem érvényesek? A kép erre utalhat. A látszat azonban csal. A jelenlegi, egyiptomi helyzet kapcsán ugyanis az a lényeges, amiről alig hallunk. Mint a történelem során oly sokszor láthattuk, az az érdemi, és az bír magyarázó erővel, ami a színfalak mögött van. Mi az, ami nem látható? Mi a helyzet valójában? És mi történt igazából 2011-2013 között? A következőkben erre keressük a választ. Ebben segítségünkre lesz a most felvázolt geopolitikai keretrendszer. 

Folytatása hamarosan következik ...

Címkék: politika gazdaság hadsereg geopolitika Egyiptom Nílus

A bejegyzés trackback címe:

https://privatebanking.blog.hu/api/trackback/id/tr35404237

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Levente_de_Boer 2013.07.17. 16:25:35

Jó és érdekes cikk! de annyira azért talán nem gáz ez a "folyó-függőség", mint ahogy a leírásból tűnik - jelenleg az egyiptomi GDP kb 15%-a mezőgazdaság (ami azért nem kevés), úgyhogy azért jut erőforrás másra is. Az pedig, hogy demokráciában nem lehet nagy projekteket megszervezni szerintem szintén egy elég erős megállapítás. Demokráciában is működik egy értelmes adórendszer, így megvan hozzá az erőforrás, hogy piaci alapon, értelmesen valósítsák meg a szükséges projekteket.