second-great-depression

Divatos manapság összevetni a jelenlegi recessziót és a múlt század korai harmincas éveiben zajló gazdasági világválságot. Az összevetés azonban véleményem szerint nem állja meg a helyét. Mind természetében, mélységében és okaiban, mind az alkalmazott gyógymódok tekintetében jelentős eltérések vannak a két nagy modernkori gazdasági-pénzügyi kataklizma között.

Az 1929-33–as Great Depression (válság/hanyatlás) és a 2008-ban indult Great Recession (visszaesés) természete közötti egyik alapvető különbséget jól ragadja meg a Guggenheim Partners tőkepiaci cég befektetési igazgatójának visszaemlékezése 1969-ből, amikor apjával éppen a helyi Buick-kereskedésbe tartottak, hogy megvegyék a legújabb modellt, holott már megvolt nekik a múlt évi. Szabad fordításban:

„Apa, miért vesszük meg most a 69-es modellt, holott most éppen a 68-asban ülünk?” – kérdezi az akkor még kilencéves kisfiú.

„Manapság ez így megy – válaszolja az apa. – Minden évben fogod magad és veszel egy új kocsit”

„De nem lenne-e jobb – kérdezi a kisfiú –, megtakarítani a pénzt arra az esetre, ha megint jön egy nagy válság?”

„Nézd fiam, a következő gazdasági válság teljesen más természetű lesz, mint az, amit én kisfiúként megtapasztaltam. Akkor szinte senkinek sem volt pénze, és ha valakinek mégis volt valamennyi, az szinte bármit meg tudott venni. Az elkövetkező nagy válságban szinte mindenkinek lesz pénze bőven, de szinte semmit sem tud majd érte venni”.

Az apa már egy olyan recesszió képét vetítette fia elé, ami az akkorra már szinte egyeduralkodóvá vált, keynesi recept használatát feltételezte egy esetleges, jövőbeni megtorpanás kezelése során. Mielőtt azonban a válságkezelésben lévő eltéréseket megmutatnám, egyértelmű különbséget kell tennünk az 1929-33-as gazdasági válság/hanyatlás és a mostani gazdasági lassulás/visszaesés között, a kettő mélységét, erejét tekintve.

A recesszió visszaesést jelent. Ez a tőkés gazdaság ciklikus voltából fakadó, egy bizonyos fokig normális jelenség, amely mögött a kereslet és kínálat közötti egyensúlytalanság, illetve az azt helyreállító dinamika áll. Valójában ez a rendszerszintű alkalmazkodás egyfajta megjelenési formája s egyben eszköze is, amolyan alkotó rombolás, tisztítótűz képében.

A depresszió azonban egy ennél sokkal durvább jelenség. Túlmegy a visszaesésen, és átfordul általános gazdasági pangásba, egyes szektorokban akár teljes leállást okozva. Hogy érzékeltessük mértékét, néhány főbb gazdasági mutató alakulása a Nagy Világválság idejéről (1929 és 32 közötti változás százalékban):

data

Itt azért egészen brutális erejű eseményekről adnak számot a statisztikák. Az ipari termelés volumene, mint a gazdasági aktivitás legfontosabb mérőszáma, a vezető gazdaságokban negyedére-felére zuhant vissza. Ez azt jelenti, hogy egyes iparágakban szinte teljesen leállt a termelés, a gyárakban sokszor csak azért lézengtek emberek, hogy az állagmegóvást, karbantartást elvégezzék, olyan időkre várva, amikor talán majd újra beindulhatnak a gépsorok.

A külkereskedelem szinte megszűnt, olyan fokú volt a visszaesés a forgalomban. Az egyes államok féltékeny piacvédő politikákat vezettek be, bezárkóztak nemzeti gazdaságaik bástyái mögé. Mindeközben a munkanélküliség rekord méreteket öltött, az 1929 végi szintekről három év alatt többszörösére szökve.

Termelés és foglalkoztatás híján nem volt fogyasztás, a kereskedelem árcsökkentéssel próbált még némi forgalmat fenntartani. Részben ez idézte elő a jelentős áresést – részben pedig egy, a jelenlegitől gyökeresen eltérő devizarendszer. Egy ilyen erőteljes defláció azonban, ha lehet, még veszélyesebb a gazdaság szövetére, lévén ez olyan racionális gazdasági várakozásokat táplál a fogyasztókban, hogy „lesz ez még olcsóbb” alapon érdemes a nem létszükségletű fogyasztást elhalasztani egy olcsóbb időszak reményében. Ez megöli a lakossági fogyasztási kereslet jelentős részét, tovább erodálva a gazdasági kilábalás növekedési bázisát.

Jogos a kérdés a ma emberétől, aki állandóan a „monetáris bővítés/lazítás” bűvöletében él, hogy miért nem élt az akkori gazdaságpolitika a mai likviditásbővítő eszközökkel. Nos, azért, mert ma éppen egy olyan keynesiánus gazdaságpolitikai receptet alkalmazunk a visszaesés kezelésére, amit éppen a nagy gazdasági világválság tanulságai ihlettek – de már évekkel annak lecsengése után. Ráadásul a harmincas években teljesen más volt a monetáris, költségvetési és devizagazdálkodási rendszer.

A múlt század java részében aranystandard alapú, kötött devizagazdálkodás folyt. A nemzetközi elszámoló, tartalék és általános egyenértékes eszköz az arany volt. Az egyes devizák egymáshoz vett értékét arany alapon számolták el. A rendszerben részt vevő devizák egyben (legalábbis elvben) aranyra átválthatóak voltak. Mivel az akkori pénz alapja egy reáleszköz volt, így pénzt nem lehetett egy szint fölött teremteni, vagy ha igen, akkor ez fedezetlen pénznek számított. Tehát ez a mai értelemben nem volt igazi fiat money (teremtett pénz). Ezáltal a kormányok kezében nem volt monetáris politikai eszköz a gazdaság ösztönzésére a pénzmennyiség szabályozásán keresztül.

Ugyanakkor költségvetési eszközük sem volt, ugyanis ehhez vagy az adóbevételek növelése lett volna szükséges, vagy államadósság-növekedés. Ekkoriban azonban a személyi jövedelemadózás még gyerekcipőben járt vagy nem is létezett, az adóbázis nem volt növelhető. Illetve csak a kereskedelmi forgalomra kivetett adók révén, ami pedig még tovább nyírta volna a gazdasági kilábalás alapját. Az államadósság pedig egyfajta „szent tehén” volt, különösen a világháború utáni hiperinfláció után. Az általános vélekedés az volt, hogy az államnak lehetősége szerint a folyó bevételekből kellene finanszíroznia folyó kiadásait, és az államadósság egy definíciószerűen rossz dolog.

Például a legnagyobb gazdaság, az USA költségvetése akkor egy 40%-os államadóssággal „küszködött”. Mai szemmel ez semmi. Akkor viszont a devizák aranystandard-rendszer keretein belüli röghöz kötöttsége miatt, és az általános globális visszaesés körülményei közepette minden államnak egyazon főcélja volt: minél többet tartalékolni a globális devizából, az aranyból (válságban a biztonság az első).

Ehhez hazai valutát kellett költeniük, aminek mennyiségét viszont nem növelhették (nincs QE), hiszen ha pénzt nyomtatnak, akkor ezzel leértékelik a hazai valutát az áhított arannyal szemben. A jegybankprés tehát nem működött. A költségvetésbe bekerülő pénzeket aranyba fektették, illetve államadósságot csökkentettek. Így csökkent a gazdaságban levő pénzmennyiség és annak forgási sebessége is. A monetáris tranzakciók leültek.

Ahogy a példában az apa is mondta, az embereknek alig volt készpénzük, amúgy életképes gazdasági tranzakciók sem valósultak meg, lefelé tartó spirál indult el. A kiutat az USA-ban Roosevelt elnök állami beavatkozásra épülő kereslet- (és így termelés- és  foglalkoztatás-) élénkítő gazdaságpolitikája (New Deal) hozta el. Ez ihlette Keynes elméletét (1936), amely azóta is receptje az állam anticiklikus gazdaságpolitikájának.

Keynes gazdaság-statisztikusként és a brit közigazgatás tagjaként közelről figyelte a válságot, és a kilábalás megindulását követően tapasztalatait főművében, a „Foglalkoztatás, kamat és pénz általános elmélete”-ben foglalta össze. Ebben szakított a klasszikus közgazdasági felfogással, amely hosszú távra („in the long run we’re all dead) összpontosítva nem foglalkozott aktuális gazdaságpolitikák kidolgozásával. Helyette azt hangoztatta, hogy a közgazdaságtannak az elméleti kutatáson túl aktívan kell segítenie a gazdaságpolitika alakítását, rövid távon is  – akár a hosszabb távon kívánatos kimenetek kárára.

Másik fontos újítása az volt, hogy a kereslet-kínálat klasszikus egyensúlyi elmélete helyett ő az aggregát keresletet helyezte középpontba, mint a gazdasági kibocsátás meghatározó inputtényezőjét. Nézete szerint válság esetén a kormányoknak ezen az inputon keresztül kell megfogniuk a gazdasági folyamatokat, és aktívan be is kell avatkozniuk ezekbe. Ehhez mind költségvetési, mind pénzmennyiségi eszközökre szükség van – ezzel lehet enyhíteni a tőkés gazdaságok elkerülhetetlen velejárójának, a gazdasági ciklusoknak a kedvezőtlen hatásait.

A receptet tehát a harmincas évek második felében megírták, és a világháború utáni Bretton Woods-i rendszerben ez tovább finomodott. A fejlett gazdaságok kormányai rutinszerűen használták is, azonban a teljes fegyvertár bevetése évtizedekig váratott magára. Az ötvenes évektől kezdődően indult a fejlett gazdaságok egyfajta „arany fél évszázada” (second gilded age), amelynek alapja a béke volt, s amelynek ideje alatt annyi technológiai fejlődés zajlott le, mint előtte összesen. Mindez rendkívül megdobta a termelékenységet és az életszínvonalat.

Az agrárforradalom elvette az élét a malthausi jóslatnak, miszerint az exponenciálisan növekvő népesség előbb-utóbb beleütközik a legjobb esetben is lineárisan növekvő élelmiszer-termelés korlátaiba. A technológiai fejlődés alapja a verseny volt, amelyet a normál tőkés gazdasági versenyen túl még a hidegháborús geopolitikai vetélkedés is táplált, ezzel duplázva a nyomást a folytonos jobbítás felé. Mindehhez természetesen pénzre volt szükség, mint kenőanyagra, a növekvő gazdaság gépezetébe. A kenőanyag-mennyiség növekedésének üteme azonban messze meghaladta a kenendő gépezet növekedését. Ahogy a GDP nőtt, a legtöbb országban ezt jóval meghaladó mértékben nőtt a GDP-arányos adósság is. Nézzük az USA pályáját 1945 és 2010 között:

gdp

A világválság óta az eredetileg kicsiny adósság halom heggyé növekedett. AZ USA-ban pl. a világháborút követő évtizedek átlagosan 150%-os szintjéről, egy lassú növekedés mellett, a nyolcvanas évek közepén indult a meredek növekedés, egészen 2008 őszéig, amikor is már a teljes adósság a GDP 360%át tette ki. Utólag visszatekintve azt mondhatjuk, hogy a nyolcvanas évek elejétől a fejlett világban kialakult a „minden lehetséges” mentalitása, ami java részben már a növekvő adósságra alapozódott. Ez pedig elvezet a mai helyzethez, amikor azt látjuk, hogy a hitelválság majd lassulás és visszaesés elsődleges oka az adósságban és az ezt lehetővé tevő olcsó hitelben keresendő.

Figyelmeztető szirénhangok már a 2000-es évek elejétől felbukkantak. A legismertebb a „károgó” Roubini, aki már 2002-ben felhívta a figyelmet az olcsó és bőséges pénz, azaz hitel veszélyeire, a piaci szentimentet és a szereplők reális értékítéletét eltorzító hatásaira. Minsky, mint vezető keynesiánus közgazdász már a kilencvenes évektől többször is írt egy lehetséges, likviditásbőség-vezérelte eszköz-ár oldali buborék (asset bubble) kialakulásáról és ennek összeomlása forgatókönyvéről (Ponzi-finance). Ezek azonban jó ideig amolyan kivételes, marginális véleményeknek számítottak.

És ezzel elérkeztünk a 2005-ös évbe. A Princetoni Egyetem közgazdaságtan professzora megjelentette tanulmánykötetét a nagy gazdasági világválság hatásairól és tanulságairól (Ben Bernanke: Essays on the Great Depression). Ekkor már évek óta a Fed kormányzótanácsának tagja volt, elkötelezett keynesiánus. Gazdaságtörténeti tanulmányai meggyőzték arról, hogy ha lehetősége adódik rá, akkor a Keynes által javasolt teljes eszköztárat vesse be egy gazdasági válság megakadályozására. Ő ugyanakkor ezt még tetézte is egy masszív, likviditásbővítő eszköz bevezetésével, ez lett később a monetáris könnyítés (QE), amelynek elméleti lehetőségét a másik vezető közgazdasági iskola vezéralakja, Milton Friedman munkássága ihlette (bár maga Friedman ezt nem írta volna alá). Hamarosan eljött az idő, hogy alkalmazza a keynesi receptet egy minden korábbinál pusztítóbb tűz megfékezésére.

2006 februárjától a Fed elnöke már a világpénz-kibocsátás elsőszámú ura. 2008 őszén az ő bábáskodása mellett hozta meg Bush elnök első válságkezelő csomagját és a QE1-t. A világválság ortodox kezelésének keynesi kritikáját teljesen magáévá téve azt vallotta, hogy a recesszió esetén a defláció a fő ellenség, mert elhalasztja a fogyasztást, és így csökken a kibocsátás. Ezt pótlólagos likviditással kell elkerülni, vállalva az inflációs nyomást. A recept most duplán indokolt, hiszen a bizalmi válság sújtotta pénzügyi rendszert csak olcsó és bőséges likviditás képes újra felpörgetni. További pénznyomtatás indult be. Nem mellékes az sem, hogy az infláció erodálja az államadósság reálértékét ...

A monetáris könnyítések politikája máig tart. A szándékolt főcélt végül is sikerült elérni: a visszaesés nem váltott át válságszerű hanyatlásba. Azonban mint mindig, az életben most is vannak mellékhatások (kérdezze meg gyógyszerészét…). A monetáris lazítás politika nem szándékolt következményekkel (unintended consequences) járt.

Ezekről azonban majd egy második blogbejegyzésben írok; maradjon valami puskapor akkorra is...

Címkék: gazdaság infláció gdp befektetés költségvetés 2008 államadósság világválság aranystandard Bernanke Keynes 1929-1933 monetárispolitika

A bejegyzés trackback címe:

https://privatebanking.blog.hu/api/trackback/id/tr675213924